Time to Change - 4. rész/1

Sziasztok!

Többeteknek mondtam már ilyen-olyan fórumokon, hogy sajnos mostanában nem voltam kifejezetten jóban az írással. Nem tudom megmagyarázni, nem tudom, mi volt az oka, de egyszerűen nem ment. Mindent szó szerint utáltam, amit leírtam. Így akarva-akaratlanul is szünetet tartottam, és bár ezt hivatalosan nem mondtam ki, Ti tudtátok, hogy így van. De íme egy hivatalos bejelentés: vége a szünetnek :) Remélem, ennek örültök azért, és kitartottatok.

Cserébe most elmondom a menetrendet: ez lenne a novellám 4. részének első fele. Igen, két részletben töltöm fel. És ennek oka egyáltalán nem az, hogy az agyatokat akarom tovább húzni :) Csupán nagyon hosszú lett, és nem szeretnék kilométeres bejegyzéseket. Ennek ellenére nekem ez a két rész - ami valójában egy - összetartozik minden szempontból, így egyként is kezelendők. Éppen ezért most felteszem az első felét, holnap délelőttre pedig már be van időzítve a második. De ha engem kérdeztek, a második fele jobban sikerült...

Jövő héten hét vége felé érkezik az Way Back, a másik blogom pedig a Top5 sportág valamikor hét közben. Remélem, várjátok!

Most viszont jó olvasást!

°-°-°-°

Time to Change

4. rész/1

Kopogok. Táska lóg a nyakamban, Garrett kezében pedig bőröndök, így nem akarok kulcs után kutatni. Szerencsére nem is kell, Julia hamarosan ajtót nyit, és jellegzetesen barátságos mosolyával ölel magához.

- Örülök, hogy itt vagy, húgi. – A szeme könnyes. Régóta nem találkoztunk. Hónapok teltek el már azóta is, hogy elhatároztam, hazajövök.

Aztán Julia eltávolodik, kicsit jobban megnéz, és látom, ahogy elakad a lélegzete.

Na, igen, van, amit nem lehetett telefonon közölni.

°-°-°-°

Ahogy ott ültem a taxiban, és vártam, hogy Garrett felvegye a telefont, újra és újra átfutott az agyamon, hogy valójában fogalmam sincs, mit is akarok mondani. Semmit nem gondoltam át, még azt sem tudtam igazán, miért őt hívtam. Hiszen hónapok óta nem beszéltünk, és úgy tűnt, ez mindkettőnknek nagyon is megfelel így. Végül mikor beleszólt a készülékbe, egyszerűen kertelés nélkül megkérdeztem, nem találkozna-e velem. Tudhattam volna, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni. Jobban ismert, mint bárki más. Ismerte a szomorú, a zaklatott, a dühös hangomat, ismerte minden mosolyomat, minden mozdulatomat, néha úgy éreztem, még a gondolataimat is.

- Miért hívtál, Lina? – kérdezett vissza válasz nélkül.

- Már mondtam. Találkozni akartam veled. Régen láttalak, és arra gondoltam, talán… – magyaráztam, és esküszöm, én magam is elhittem, hogy igaz, amit mondok. Garrettet viszont nem volt olyan könnyű átverni. Azt sem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, máris újra kérdezett.

- Miért hívtál valójában, Lina? – Nem tágított, soha nem volt az a fajta, aki könnyen feladja. Ezt igazán eltanulhattam volna tőle az évek során.

- Nem tudom – feleltem végül, remélve, hogy ennyiben hagyja a dolgot, de nem volt szerencsém.

- Mit szeretnél? – tett fel újabb kérdést, ám ezúttal nem hagyta, hogy válaszoljak, folytatta. – Menjek oda, és adjuk elő újra a se veled, se nélküled magánszámunkat? Vagy ezúttal elég lenne egy éjszaka is? – Hangja kemény volt és kegyetlenül őszinte. De pontosan erre volt szükségem. Garrett mindig tudta, mit kell mondania. Jobban ismert, mint én magamat.

Pillanatok alatt öntött el a bűntudat.

- Sajnálom. Hülye ötlet volt felhívni téged… – motyogtam válaszként zavaromban, mint egy kisgyerek, akit valami rosszaságon kaptak. Nem tudom, mi hozott inkább zavarba, hogy igaza volt, vagy, hogy neki kellett ezt kimondania helyettem. Mert tényleg ezt akartam tőle. Vigaszt. Bármilyen álszent dolognak is hangzik ez, úgy éreztem, szükségem van valakire, aki biztosít róla, hogy semmi gond nincs velem. Hogy attól, hogy egy férfi lefekszik velem, nem kezd undorodni tőlem. Hogy nem az én hibám, hogy Fernando semmibe vesz.

Hirtelen fogott el a rosszullét. Rosszul voltam saját magamtól. Mégis hogyan gondolhattam én ezt egy pillanatig is komolyan?

- Lina, nem baj, hogy felhívtál – váltott Garrett egy sokkal kedvesebb hangnemre. – Az sem baj, ha találkozni akarsz velem. De ne azért tedd, mert valaki megbántott vagy magányosnak érzed magad, és tőlem várod, hogy az ágymelegítőd legyek.

- Ne haragudj – mondtam végül lángoló arccal, és bár Garrett ezt nem láthatta, mégis felnevetett a vonal túlsó végén.

Hazáig beszélgettünk. Elmondtam neki, mi történt Vickyvel, hogy találtam meg, milyen volt újra látni. Csak a szállodában történteket hagytam ki. Nem akartam az ő szájából hallani, mekkora baromságot csináltam. Épp elég volt szembenéznem a tükörképemmel így is. És Fernando viselkedése egyáltalán nem könnyítette meg a dolgomat.

°-°-°-°

Alig néhány héttel később megint ott tartottam. Sehol. Két lakás, két munkahely, két ország és két élet között. Éppen ahonnan indultam.

Előző nap felmondtam az óvodában. Bár Fernando egyszer sem jött Noráért az után a bizonyos eset után, én mégsem tudtam nap, mint nap szembenézni még azzal a kislánnyal sem. Valahányszor ránéztem, édesapja barna szempárja tekintett vissza rám, nekem pedig minden alkalommal ugyanúgy fájt. Ollala lekezelő viselkedése pedig egy kicsit sem segített. Tudtam, hogy utálta Vickyt, mindig is úgy viselkedett, mintha az ő feladata lett volna kimenteni Fernandot a családunk karmai közül, de semmi szükségem nem volt még több bírálatra.

 Ott álltam a lakásban, amit még csak másfél hónapja vettem, és minden holmimat dobozokba rendeztem. Újra. Volt egy tervem: elköltözöm, ott hagyom végre ezt az egész nyomorult várost. Hiszen már rég meg kellett volna tennem… Már akkor vissza kellett volna mennem Spanyolországba, mikor Garrett meg én szakítottunk. Emlékszem, anya mindig azt mondta, hogy ha nincs okod rá, hogy maradj, az egy jó indok arra, hogy menj. Én mégsem tudtam elmenni. Akkor még nem ment. Ragaszkodtam ahhoz a férfihoz, akinek annyi mindent köszönhettem, és bár már nem voltunk együtt, nem tudtam volna elviselni, hogy több ország választ el minket egymástól. Ilyen ez a szerelem. Összetörhet a szíved, az apró darabok mégis képesek tovább szeretni azt, aki ezt tette.

Néhány hét alatt viszont sok minden megváltozott. Már nem akartam Angliában maradni. Nem tudtam elsétálni a kávézó vagy az állatkert előtt úgy, hogy ne Fernando jutott volna eszembe. És ha ez nem lett volna elég, még a csapból is a Chelsea folyt. Már fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan tudtam én ezt éveket át olyan következetesen figyelmen kívül hagyni.  Többé már nem ment. Ha valahol felbukkant Fernando Torres neve, már nem tudtam elsiklani felette. Mert ő többé nem az az ember volt, aki miatt a húgom elszakadt tőlem, akit éveken át okoltam, mert nem tett semmit, hogy megállítsa. Ő most már az volt, aki reményt adott nekem, aki átsegített a mélyponton, hogy aztán még mélyebbre taszítson. Itt már nem csak a húgom szívéről volt szó. Már az enyémet is összetörte.

Kopogás űzte el gondolataimat. Az ágyra dobtam a kezemben lévő ruhákat, és az ajtóhoz siettem. Senkit nem vártam, pláne nem ilyen korán reggel. Míg az előszobába értem, sok minden átfutott az agyamon. Hiszen legutóbb, mikor hívatlan vendégem érkezett, az Fernando volt. Nem is tudom, talán reméltem, őt találom majd a folyosón ezúttal is, és egyszerűen közli, hogy maradjak. Vagy talán a húgom váratlan felbukkanására vártam, hogy megbocsásson és végre én is meg tudjak bocsátani magamnak. Gyerekes ostobaság volt mindkettő, szívem mégis hevesebben kezdett verni, ahogy kitártam az ajtót. Aztán azonnal hatalmába is kerített a csalódottság.

Garrett

- Jó reggelt! – köszönt Garrett kisfiús mosolyával, és külső szemlélőnek akár úgy is tűnhetett volna, a világ legtermészetesebb dolga, hogy hajnali hatkor beállít hozzám. – Hoztam kávét – nyomott a kezembe egy poharat, majd mintha ez lett volna a kulcsszó, belépett mellettem a lakásba.

- Neked is jó reggelt! – csuktam be az ajtót mögötte, és belekortyolva a kávémba, utána indultam. Fogalmam sem volt, mit keres itt. Azt a telefonhívást már rég megbántam, nem gondoltam, hogy mégis felbukkan. Hiszen igaza volt. Mindenben. Mint mindig…

Hálószobámba lépve, meglepve láttam, hogy Garrett a korábban az ágyamra dobott ruháimat hajtogatja bőröndökbe és dobozokba.

- Mit csinálsz? – bukott ki belőlem a kérdés azonnal. Többek között ezért szerettem vele lenni. Tudtam, mellette mindent kimondhatok, ami csak eszembe jut, mert ő ezt várja tőlem. Hogy önmagam legyen. Ne válogassam meg a szavaimat csak azért, hogy őt ne bántsam meg.

- Segítek pakolni – közölte, de egy pillanatra sem hagyta abba a csomagolást, így karba tett kezemet és hitetlenül felhúzott szemöldökömet sem láthatta.

- Garrett… – mondtam ki a nevét az összetéveszthetetlen „tudom, hogy valamiben sántikálsz” hangsúllyal, mire végre rám emelte tekintetét.

- Oké – ült le az ágyamra két kupac ruha közé. – Tudni akartam, hogy jól vagy-e – nyögte ki végül. – Tegnap elmentem az óvodába, és mondták, hogy költözöl.

- Jól vagyok – feleltem, de még én is hallottam, mennyire hamisan cseng a hangom. Garrett arca pedig ezt csak megerősítette. – Hazaköltözöm Juliához, és jobban leszek – módosítottam végül a válaszom, és még egy mosolyt is megeresztettem felé, még ha nem is sikerült túl meggyőzőre. Ezzel lezártnak tekintve a témát, tovább folytattam a pakolást, de közben már számítottam az újabb kérdésre. Legnagyobb meglepetésemre azonban az nem érkezett. Garrett szó nélkül felkelt az ágyból, és nekiállt újra dobozolni. De a szemében láttam, hogy nem hisz nekem, láttam az aggodalmat.

- Egyszer úgyis őszintének kell lenned… – morogta végül néhány percnyi néma csend után, és a fenébe is, tudtam, hogy igaza van. Megint.

°-°-°-°

Mindennek ellenére én őszintén reméltem, hogy megúszhatom. Reméltem, hogy magam mögött hagyhatok mindent. Reméltem, mert remélni akartam.

Most mégis itt ülök Julia házában, és látom a szemében, hogy választ vár. Kétségbeesetten szorítom Garrett kezét, mintha tőle akarnék segítséget, de ezúttal nem menthet meg. Ezúttal nem tud segíteni, pedig mindent megtesz, hogy nekem könnyebb legyen. Szabadságot vett ki már azért is, hogy elkísérjen ide, pedig egyáltalán nem lett volna kötelessége. Ez az én harcom, az én problémám, az én családom. Nekem kellene megoldanom. Egyedül csak nekem. De nem tudtam nemet mondani, mikor felajánlotta, hogy velem jön Madridba. Szükségem volt valakire.

- Lina… – Nővérem hangja szinte szánakozó. Fáj, hogy ezt kell hallanom. – Mi történt? – teszi fel a legegyértelműbb kérdést, a válasz mégsem jön könnyen.

Annyi mindent mondhatnék… Hazudhatnék is. De tudom, hogy Julia nem venne be semmilyen szép tündérmesét. Látja a szememben, hogy szenvedek. Soha nem hinné el, hogy boldog vagyok. Végül mégis két szóban el tudok mondani mindent.

- Fernando – közlöm. – Fernando történt.

°-°-°-°

Ahogy végeztünk a pakolással, Garrett kiválasztott nekem egy ruhát és egy cipőt, és közölte, hogy búcsú bulira visz. Így kötöttünk ki London egyik legmenőbb belvárosi klubjában. Mégpedig éppen abban a klubba, ahol utoljára találkoztunk. Abban, ahová a barátnőjével érkezett, és ahol összetörte minden álmomat és reményemet. Nem értettem, mit keresünk ott. Nem akartam ott lenni. De még most is szó szerint tudom, mit mondott, hogy mégis bemenjek vele.

- Azt várom tőled, hogy őszinte legyél velem, miközben én sokáig hazudtam neked. – Nem nézett a szemembe, még a vak is láthatta, szégyelli magát. Csak épp azt nem érettem, miért tenné. – Ez az utolsó estéd Londonban. Ezt jól akartam lezárni. Azt szeretném, hogy erről a helyről szép emlékeid legyenek. Őszintén szeretném, ha kitörölhetném mindazt, ami történt, és mindent, amivel megbántottalak, de nem tudom. Csak ennyit tehetek.

- Mi lett azzal a lánnyal? – bukott ki belőlem a kérdés, bár nem akartam. Tudtam, hogy erről beszél, tudtam, hogy ezt akarja kitörölni, csak épp nem értettem, miért.

- Nem tudom. Alig ismertem. Nem is találkoztunk többet – felelt, én pedig már semmit nem értettem.

- Akkor mégis miért… – Garrett nem hagyta, hogy befejezzem a kérdés, azonnal folytatta.

- Miért hoztam magammal? Mert neked tovább kellett lépned. Te is tudod, hogy nem volt normális, amit műveltünk, és állati nagy hülyeség volt tőlem annak ellenére belemenni minden alkalommal, hogy tudtam, csak még több fájdalmat okozok neked. El kellett érnem, hogy végre a saját életedet kezdd élni, akár azon az áron is, hogy engem megutálsz. – Döbbent tekintettel bámultam Garrett arcára. Az arcra, amit egykor mindennél jobban ismertem, és pontosan tudtam, hogy igazat mond. Mégis nehezen hittem el. Mindig azt gondoltam, hogy ő valahogy tökéletes, mindig tudja, mit akar, magabiztos és őszinte. Szinte fájt a tudat, hogy hibázott. Hogy ezzel a kétségbeesett lépéssel akart kimászni több hónapnyi hazugságból és ámításból. Mégis, mindennek ellenére, ez sok mindent megmagyarázott.

Végül, mikor nem feleltem, azt mondta, nem vár választ, nem vár megbocsátást, és azt sem várja, hogy megértsem most azonnal, miért gondolta, hogy ez a legjobb, amit tehet. De szeretné, ha bemennék vele, és jól érezném magam, hogy végre ő is lezárhassa a múltat. Én pedig igent mondtam. Rábíztam magam még egyszer, utoljára. Mert már nem számított, mi történt, nem számított, hogy jutottunk idáig. Az volt az utolsó napom Londonban. Már nem volt fontos, mi történik ma. Csak a holnap számított.

Órákon át táncoltunk, és esküszöm, én tényleg jól éreztem magam. Azt gondoltam, ez egy jó búcsú lesz Londontól. Hittem, hogy el tudom majd hagyni a várost, hátam mögött tudok hagyni mindent, ezt az egész „kalandot”. Mert reméltem, hogy néhány év múlva már tényleg csak ennyinek fog tűnni minden. Egy kis kitérőnek a valódi életemtől. Visszatérek Madridba, és minden olyan lesz, mint régen. Na, persze… Gyerekes hülyeség.

Épp egy szám közepénél jártunk, mikor a levegő elnehezült, mintha hirtelen mindenki megdermedt volna a teremben. Az emberek összesúgtak, és az ajtó felé mutogattak. Azt hiszem, én voltam az egyetlen a táncparketten, aki nem akarta tudni, mi van a háta mögött. Mikor végül mégis arra fordultam, láttam, hogy egy csapat férfi lépett a klubba, az keltett ekkora feltűnést. Nem ismertem fel mindenkit, de Fernando barna szemeit kilométerekről is kiszúrtam volna. Mikor észrevett, egy pillanatra mintha ő is megfagyott volna. És abban az egy pillanatban mindent láttam a tekintetében. Bűntudatot, reményt, szerelmet. Mindent, amit látni akartam benne. Aztán eltűnt a tömegben, én pedig mindent megtettem, hogy meggyőzzem magam, csak képzelődtem, a szemei valójában olyan érdektelenek voltak, mint legutóbb.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire újra láttam. Garrett épp összefutott valami haverjával, én pedig a mosdóba tartottam, mikor egy mellkasnak ütköztem, és amilyen az én formám, az is éppen a focistához tartozott. Karjait derekam köré fonta, nehogy elessek. El akartam futni, el akartam fordulni, de egyik sem ment. Csak bámultam rá, és hullámokban tört rám az az érzés, hogy én ide tartozom. A karjaiba.

- Lina, én… - kezdett volna valami egészen biztosan szánalmas bocsánatkérésbe, és ez valahogy észhez térített.

- Nem érdekel, Nando. – Tettem egy lépést hátra, remélve, hogy így majd nem remeg a hangom, mikor közlöm vele, hogy már késő bármit mondania. – Régóta nem vagyok a barátnőd nővére, és már a lányod óvónője sem. Semmi közünk egymáshoz.

Bár látszólag dühös voltam, és komolyan mondtam minden egyes szót, belül annyira fájt, hogy levegőt is alig kaptam. Sarkon akartam fordulni, és eltűnni innen, de Fernando keze bilincsként fonódott a csuklómra, és nem eresztett.

- Sokat jelentesz nekem – mondta, mire agyamat elborította a köd. Abban a pillanatban elvakított a harag, és olyan erővel rántottam meg a karomat, hogy rögtön tudtam, holnap nagyon fog fájni. Fernando arca mély döbbenetet sugárzott, de nem foglalkoztam vele.

Tudom, hogy biztosan tettem vagy mondtam volna valamit, amit később garantáltan megbánok, de Garrett hangja, ahogy a nevemet kiáltotta, megállított. Egyszerre láttam az ő és Fernando szemében is az értetlenséget, mikor végül megtalált. Garrettnek azóta sem mondtam el, miért hívtam fel a taxiból, de láttam az arcán, ahogy lassan összeáll neki a kép. Arcán átsuhant a felismerés, de nem szólt semmit.

Én viszont bántani akartam Fernandot. Úgy bántani, ahogy ő bántott engem. Odabújtam Garretthez, és hagytam, hogy a focista rossz következtetést vonjon le. Hagytam, hogy azt higgye, együtt vagyunk. Még rá is mosolyogtam az angol férfira.

- Haza szeretnék menni – mondtam végül egyértelműen Garrettnek címezve, aki bár nem ment bele a játékba, nem is leplezett le. Csupán egyetlen szó nélkül bólintott, majd kézen fogott, és a bejárat felé indult.

- Sajnálom – hallottam még Fernando távolodó hangját, de már nem foglalkoztam vele. Azt hittem, most látom utoljára.

Vagy inkább reméltem, hogy így lesz.

- Jó vagy? – kérdezte Garrett, ahogy kiértünk a klubból, én pedig bólintottam. De egyáltalán nem voltam jól. Mindenem fájt, üvölteni akartam, kiabálni vagy legalább összetörni valamit. Azt akartam, hogy elmúljon ez az érzés, de dühöm csak fokozódott. Dühös voltam Fernandora, dühös az egész világra, a családomra, még a szüleimre is, amiért elhagytak, de legfőképp magamra. Belesétáltam Fernando csapdájába, pedig azt hittem, ennél jóval több eszem van. Tévedtem…

- Csak menjünk – szólaltam meg végül rekedten a fojtogató sírástól és a remegő dühtől egyszerre.

De alig tettünk néhány lépést, mikor mintha kés szúrtak volna a hasamba, és ezúttal nem csak akartam, valóban fel is üvöltöttem. Aztán minden olyan gyorsan történt. Alig fogtam fel belőle bármit is. A földön találtam magam összegörnyedve, Garrett kiabált, és azt hiszem, még szirénát is hallottam. Tudtam, hogy valami rossz történt. Éreztem. Aztán semmi. Egy olyan helyen találtam magam, ahol tudtam, hogy biztonságban vagyok, nem volt összetört szív, sem féktelen düh.

Csak én voltam a semmiben. Sehol. És mégis valahogy mindenhol.

°-°-°-°

Még most, több hónappal később, ahogy itt ülök egy félig kirakott puzzle előtt Julia nappalijának szőnyegén, is csak azon az estén jár az eszem. De még most sem tudom, ha visszamehetnék, vajon mit csinálnék másképp. Vagy másképp csinálnék-e bármit is. Talán ha más sorrendben történnek az események, talán ha máshogy döntök… Talán. Van ennek értelme egyáltalán…? Hiszen sosem tudom meg, mi lett volna, ha… Soha.

Julia Moreno

- Na, hogy állsz? – robog be a szobába nővérem két pohár üdítővel, majd lerakja őket az asztalra. – Hé, ez előbb is pontosan ugyanitt tartottál! – dorgál meg Julia, én pedig fülig pirulok, mintha valami zavarba ejtő dolgon kapott volna rajta.

- Sajnálom – motyogom, bár tudom, mennyire ostobán hangzik. Nem akarok Fernandora gondolni, de tudom, hogy soha nem fogom tudni egészen elfelejteni. Erről garantáltan gondoskodtunk mind a ketten.

Kulcs csörgését hallom a zárban, aztán szatyrok zörgését a konyhában, néhány perccel később pedig Garrett lép a nappaliba, kezében egy hatalmas doboz fagyival és egy kanállal.

- Hoztam egy kis meglepetést – mosolyodik el, mire azonnal feltápászkodom a puzzle mellől, és kivéve a kezéből az édességet, a kanapéra helyezkedem.

- Imádlak – motyogom rögtön az első kanál után, majd teli szájjal puszit nyomok az arcára.

Éppen vinném ki a maradék fagyit a konyhába, mikor kopognak, így dobozzal, kanállal a kezemben indulok inkább a bejárati ajtó felé.

- Maradj csak – intek az azonnal felpattanó nővéremnek –, majd én kinyitom.

A postásra számítok, aki az interneten rendelt holmikat hozza, de ahogy kitárul az ajtó, jéggé fagyok. A maradék fagyi és a kanál hangos csattanással ér földet, de olyan távolinak tűnik, mintha házakkal arrébb történt volna. Minden hang a messzeségbe veszik, ahogy nővérem kétségbeesett „minden rendben van?” kiáltása és Garrett közeledő léptei is. Csak ketten vagyunk, és nem hiszem el, hogy itt van. Neki nem kéne itt lennie. Csak elront mindent, tönkreteszi a tökéletes kis tervemet.

- Lina… - nyögi döbbenten, én pedig megszólalni sem bírok. Csak szoborként állok, bámulom meredten meglepett vonásait, és fogalmam sincs, mit mondhatnék. Úgy érzem, az igazság meggyónásához már rég késő.

Erre nincsenek szavak. Erre nincs magyarázat.