Time to Change - 3. rész

Tudom, hogy meg fogtok ölni azért, amit most mondok, de nem tudok mást tenni. Mégis lesz egy 4. része a novellának. Ennek oka pedig, hogy olyan hosszú lett ez a rész, hogy kénytelen voltam kettészedni, és így tartalmilag is egy kicsi jobb lesz - remélem legalábbis :) Viszont még egy örömhír, hogy mivel kész a 4. rész is, egy héten belül hozom! :)

A szavazással egyébként nagyon megleptetek. Pillanatok alatt olyan sok voks gyűlt össze, hogy álmomban sem számítottam erre :) Köszönöm Nektek!

Most pedig: jó olvasást!

°-°-°-°

Time to Change

3. rész

Könnyeimmel küszködve, törülközőbe csavarva lépek ki Fernando szállodai lakrészének fürdőszobájából. Hiába tiltakoztam, a fejébe vette, hogy ha már ő rángatott el ide, akkor ő fizeti a müncheni szállásomat. Végül hosszas vitatkozás után, erről csak azon az áron volt hajlandó letenni, hogy akkor az ő szobájában fogok lakni a klub költségére. Végül ráhagytam. Hiszen úgyis csak két éjszaka az egész… Azt bárhol kibírom.

A délutáni találkozó óta jó pár óra eltelt, én mégis még mindig tökéletesen tisztán látom magam előtt a húgom dühös arcát. És éppen úgy fáj, mint akkor. Igazság szerint nem is tudom, mire számítottam. Hiszen egyetlen szó nélkül hagyott ott minket, és azóta nem keresett, pedig Julia egy tapodtat sem mozdult. Ha akart volna bármit is, megtalál. De világos, hogy nem akart, én mégis rárontottam. Ráadásul a volt barátjával együtt. Zseniális terv, tényleg… Nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy el fog küldeni, én mégis az utolsó pillanatig hinni akartam benne, hogy örülni fog.

Mert ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam, és nem hiszem, hogy huszonkilenc évesen fogok ebben megváltozni. Azt hiszem, a remény az én drogom. És nem tudok leszokni róla, mert éppen ez tart életben is.

Fernando az ágyán ül, éppen a telefonját nyomkodja. Valószínűleg játszik. Mert ő egész nap játszik. Esküszöm, rosszabb, mint egy kisgyerek. Még a lánya is hasznosabban tölti a szabadfoglalkozást az óvodában, mint ő…

Alig beszéltünk azóta. Mikor kijött a kávézóból, egyetlen szó nélkül beszállt a kocsiba, és visszajöttünk a szállodába. Hagyta, hogy útközben kisírjam magam, nem mondott vagy kérdezett semmit, és ez nekem így tökéletesen meg is felelt. És a szobába érve is csak gyorsan közöltem vele, hogy lezuhanyozom, és már el is tűntem. Nem volt kedvem beszélgetni. Semmi szükségem nem volt rá, hogy elmondja, mit érez, vagy én elmondjam neki. Változtat az bármin is? Nem, Vicky ugyanúgy elküld, és ugyanúgy levegőnek néz akkor is, ha megteszem.

Ahogy Nando észreveszi, hogy végeztem, leteszi a telefonját maga mellé és rám emeli jellegzetesen barna szemeit. Arca meglepett, nekem pedig olyannyira máshol jár az eszem, hogy másodpercekbe telik felfognom, hogy döbbenete valószínűleg annak köszönhető, hogy még mindig törülközőben állok alig egy méterre tőle. Gyorsan összeszedek néhány ruhát, és fülig vörösödve sietek vissza a fürdőszobába. A szívem őrült gyorsan ver, levegőt is alig kapok. Tudom, Istenem, pontosan tudom hogy nem kéne ezt éreznem. Egyáltalán nem….

Csak érjünk haza Londonba…! Akkor elfelejthetem végre ezt az egész hétvégét, és csinálhatok megint úgy, mintha a húgom halott lenne, Fernando pedig nem egy városban élne velem. Talán gyáva vagyok, hogy ezt gondolom. De még mindig jobb, mint az igazság.

Mikor következő alkalommal – immár felöltözve – lépek be a helyiségbe, Fernando éppen egy üvegből, melyet valószínűleg a mini bárból vett elő, tölt whiskyt két pohárba. Nem kérdezi kérek-e, csupán a kezembe nyomja az egyiket.

- Ezt idd meg! – adja ki az utasítást. – Hidd el, jót fog tenni.

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy igaza van, mindenesetre számhoz emelve a poharat, egy kortyra legurítom a tartalmát. Nyelőcsövem ég az alkohol után, azt hiszem, az arcom is eltorzul, mégis piszok jól esik a tudat, hogy ha ezt még néhányszor megismétlem, nem fog így fájni.

- Még egy? – kérdezi Fernando, de meg sem várva a választ már tölti is a következőt nekem és magának is.

Nem tudom, mit tervez, de ha le akar itatni, nagyon jó úton jár.

°-°-°-°

Részeg vagyok. Túlságosan részeg ehhez a beszélgetéshez, de hogy őszinte legyek, nem nagyon érdekel. Azt hiszem, most már semmi sem érdekel igazán.

- Tudod, hogy egy bunkó vagy? – fordulok Fernando felé, aki pontosan ugyanannyit ivott, mint én, mégis olyan józannak tűnik, mint mikor elkezdtük.

Valószínűleg nem életem legjobb ötlete, hogy részegen akarok Nandonak tanácsokat adni az életével és a viselkedésével kapcsolatban, de a szám önálló életre kelt. Már egyáltalán nem én irányítok. A szavak csak úgy kibuknak belőlem.

- Bunkó. Összetartás meg minden, de nem értem, miért kell neked folyton beszólni mindenkinek, ha a többiekkel vagy. Állati lekezelő, ahogy megbámulod a csajokat – magyarázom, de a nyelvem nem pörög úgy, ahogy szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy Fernando egy szavamat is érti. – Nem vagy gimis. Az egész világon mindenki ismer téged. Már nem kell bizonyítanod senkinek semmit. Minek játszod még mindig az agyad?

- Lina… – kezdene bele valamibe, de nem hagyom szóhoz jutni.

- Ne Linázz itt nekem! – vágok közbe, miközben szavaimnak meglehetősen koordinálatlan kézmozdulatokkal igyekszem hangsúlyt adni. – Téged marhára nem érdekel, én mit gondolok. Megkerested Vickyt, mert bűntudatod volt. Talán még hiányzott is. Én rohadtul nem vagyok fontos. – Ha csak egy kicsit józanabb lennék, biztos leállítanám magam, de így képtelen vagyok rá. Ki akarom mondani, mert ha visszamegyünk Londonba, úgyis minden a régi lesz. Ő úgyis elfelejti ezt az egészet. Az utat, Vickyt. Engem. – Miért rángattál el ide? Téged kicsit sem érdekel, mi lesz velem meg a családommal. Elérted, hogy azt higgyem, félreismertelek, és elvetted tőlem.

- Lina. – Fernando feláll a fotelből, és ezzel együtt én is felpattanok az ágyról. Nem akarom, hogy leállítson.

- Az egészet elvetted. Csak magaddal törődtél – mondom tovább, szememben pedig apró könnycseppek jelennek meg.

- Lina! – szól rám a focista ezúttal határozottabban, és tesz is felém néhány lépést. Hátrálni kezdek, félek, mi történne, ha túl közel engedném magamhoz. Hátam azonban hamarosan nekiütközik a falnak, és már nincs hova mennem.

- Én egy kicsit sem számítok. – Egy könnycsepp gördül végig az arcomon, és azt hiszem, ezzel még saját magamat is meglepem. Fogalmam sem volt arról, hogy ez ennyire fáj. Olyan profin nyomtam el magamban minden Fernando iránti érzésemen, hogy szinte meg is feledkeztem róla, hogy léteznek. És míg én elzárva tartottam őket, egyre csak erősödtek. És amikor azt mondta, megbánta, hogy szakított a húgommal… Összetört a szívem. Fernando és Vicky is összetörte.

Nando már előttem áll. Csupán néhány centire. Vadul kapálózva igyekszem minél távolabb tartani magamtól, de ő józanabb és, valljuk be, sokkal erősebb nálam. Lefogja mindkét kezemet, és a falhoz szorít. Esélyem sincs szabadulni.

- Számítasz, Lina – mondja az arcomba olyan határozottsággal, hogy minden ellenkezést feladok. – Itt és most csak te számítasz.

Ahogy felnézek rá, ahogy belenézek barna szemeibe, elakad a lélegzetem. Két kezemet még mindig a falhoz szegezve tartja és arca csupán néhány milliméterre van az enyémtől. Érzem a leheletét az arcomon, és látom tekintetében a vágyat, amely mintha csak tükörképe lenne az enyémnek. Ajkaim akaratlanul is elválnak egymástól, és ezzel mintegy engedélyt adok rá, hogy elszabaduljon minden. Minden, amit visszatartottam, minden, amitől féltem.

Amint ajkaink összeérnek, már egyáltalán nem érdekel, mit miért tesz vagy tett korábban. Már csak ő van és én. Nem puhatolózik és egyáltalán nem óvatos, szenvedélyesen csókol, én pedig elvesztem a fejem. Kiszabadítom kezeimet, és a pólója alá nyúlva körmömmel végigszántom a hátát, mire, ha lehet, még inkább a falhoz nyom. Érzem minden egyes izmát, ami megfeszül, ahogy hozzáérek. Egyik kezével a fenekem alá nyúl, és egy kicsit megemel, így arcom épp az övével kerül egy magasságba. Olyan könnyedén tart, mintha súlyomat egyáltalán nem is érezné. Testünk minden lehetséges ponton összeér, érzem őt, bőröm szinte meggyullad, ahogy hozzáér. Biztos vagyok benne, hogy ha a fal és Fernando nem tartana ilyen biztosan, itt helyben összecsuklanék. Hiszen már így is remegek. Lábamat körbefonom csípőjén, mire halkan felnyög, és ezúttal már szabályosan beleprésel a falba. Egy papírlap sem férne már el kettőnk között. De nekem nem elég. Többet akarok. Mindent. Még közelebb akarom érezni magamhoz.

Néhány gyors mozdulattal, anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is eleresztene, az ágyhoz visz, és hanyatt fektet. Ekkor áll meg először, fölém térdel, karjaival a fejem mellett támaszkodik, és az arcomat fürkészi. Nem tudom, mit keres, és nem tudom, mire vár, de néhány másodpercig csak némán figyel, nem mozdul. A szemében ott csillog mindaz, amire vágytam, ott látom benne a valódi Fernando Torrest. Most nem játszik szerepet, nem akar megfelelni a közvéleménynek vagy a csapattársaknak. Bár Vicky miatt jöttem München, délután óta most először érzem úgy, nem volt hiábavaló az utam. Mert ha a húgomat nem is, valaki mást megtaláltam, akit bár tudtomon kívül, de legalább annyira kerestem.

Fernando féloldalas mosolyra húzza ajkait, és felém hajol. Ám ezúttal nem heves, nem követelőző és nem sürget semmire, lassan és lágyan csókol. Ajkainak finom ízére minden érzékem eltompul, már csakis rá tudok figyelni. Elveszek benne.

Azt akarom, hogy sose érjen véget. Hogy örökké csókoljon, örökké így vágyjon rám.

De az örökké borzasztó hosszú idő…

°-°-°-°

A hotelszoba ablakán beszűrődő napfény az arcomat égeti. Kábán nyitom ki a szemem, és azonnal Fernando békés és nyugodt arcát pillantom meg közvetlenül magam mellett. Egy pillanatig azt hiszem, álom az egész, és elég csupán néhányszor pislognom, hogy eltűnjön. De ő nem mozdul. Valahányszor újra kinyitom a szemem, még mindig a karjaiban fekszem. És fogalmam sincs, hogyan kerültem oda. Másodpercek telnek, mire az agyam végül magához tér, és derengeni kezd, mi történt.

- Istenem, de hülye vagyok… – szalad ki a számon, de azonnal meg is bánom. Nem hiányzik, hogy még Fernando is felébredjen. Egyáltalán nem vagyok még kész a szemébe nézni. Nem akarom látni benne a bűntudatot, nem akarok szembesülni vele, hogy mikor visszaérünk Londonba, ez meg sem történtté fog válni.

Mély levegőt veszek, majd óvatosan lefejtem magamról a spanyol karját, lopakodva felkapom a ruháimat, firkantok egy semmitmondó üzenetet arról, hogy elmentem, és kisietek a szobából. Friss levegő kell vagy megfulladok. Bűntudat, félelem és fájdalom mardossa szívemet. Eljöttem Münchenbe, hogy visszakapjam a húgomat, erre lefekszem a volt barátjával. Egyszerűen csodálatos. Remek nővér vagyok… Pedig azt hittem, ennél jobban már nem szúrhatom el.

Kilépve a szállodából csak megyek a lábam után, és fogalmam sincs, merre tartok. Azt hiszem, nem is fontos. Csak sétálok, és igyekszem nem gondolni az újra és újra bevillanó emlékképekre a tegnap éjszakáról, de nem szabadulok. Ismét hatalmába kerít a bűntudat és a rettegés a következményektől. Mert bármit próbáltam is elhitetni magammal az utóbbi néhány napban, igenis fájna, ha Fernando visszaváltozna azzá az érzékelten tuskóvá, akiként megismertem. Még akkor is, ha valójában az volt igazán ő. Nem tudnám őt is elveszíteni. Már nem tudnám őt úgy semmibe venni, mint korábban tettem. Túl sokat jelent. Veszélyesen sokat…

Észre sem veszem, és egy parkban találom magam, az út túloldalán pedig ott a kávézó, ahol a húgommal találkoztunk tegnap. Egy padra roskadok, melyről tökéletes rálátás nyílik az üvegablakokra. Nem tudom, mit keresek itt, Vicky elég világosan fogalmazott, én pedig tegnap még határozottan úgy gondoltam, többé nem keresem őt. Hogy elengedem. Most mégis itt vagyok alig néhány méterre a helytől, ahol nap, mint nap dolgozik. Hirtelen ötlettől vezérelve előszedem a hotelszobában a zsebembe gyűrt papírt és tollat, és írni kezdek. Mindent leírok, mindent, ami csak eszembe jut. Az összes érzésem, minden hibám és a húgom minden hibája, a múlt, a jelen és a jövő is végül a papíron landol. A félelmeim, a vágyaim, az elveszett hitem.

Nem olvasom át a levelet, mert tudom, ha megtenném, nagyon sok mindent kihúznék belőle. Átgondolnám az egészet, és már nem lennék ilyen őszinte. Nem tudnék az lenni. Így inkább összehajtom a lapot, hogy ne is lássam, mi van rajta, és remegő lábakkal a kávézó felé indulok. Abból kiindulva, hogy tegnap délután dolgozott, reménykedem benne, hogy húgom nincs itt, és valamelyik kollégáján keresztül adhatom át neki az üzentet. Mert mi van, ha nem érdekli? Ha azonnal, olvasás nélkül széttépi. Nem bírnám még egyszer látni az elutasítást a szemében. Mert én még emlékszem, tisztán emlékszem arra, milyen volt a tekintete, mikor megkapta az áhított bicikli a tízedik születésnapjára, és milyen áhítattal nézett apára, mikor megmutatta neki, hogy lehet kéz nélkül tekerni. Nyitott volt a világra, csodálta a szüleinket és még hitt a mesékben. Harcias volt, és akaratos, de hitt benne, hogy bármit elérhet, nincs akadály, ami őt legyőzhetné. Nem akarom, vagy inkább nem tudom elhinni, hogy ez a tűz örökre eltűnt. Hiszen ő volt a legerősebb hármunk közül…

Szerencsém van, ma is csak délután dolgozik. Egy Tom nevű, egész barátságosnak látszó srácra bízom a levelet, és remélem, valóban átadja majd a húgomnak. Nem hiszem, hogy választ kapok majd, de szeretném, ha Vicky végre megtudná, hogy nem csak ő szenvedett és nem csak ő változott meg az évek alatt. Minden német tudásomat összeszedve megköszönöm Tomnak a segítséget, majd távozom a kávézóból, és mivel néhány óra múlva a reptéren kell lennünk, visszaindulok a szállodába. Azonban útközben minden kirakatot alaposan megbámulok, minden közeledő kutyát megsimogatok, és egyáltalán mindent megteszek, hogy minél később találjam magam újra szembe Fernandoval.

°-°-°-°

Mikor visszaérek a szállodába, Fernando nincs sehol. Csendben összepakolom a holmimat, rendet rakok, amennyire csak lehetséges, és még olvasni is marad egy kis időm. Mert ő csupán akkor kerül elő, mikor majdnem kilencven perccel később indulnunk kell a reptérre. És nincs is egyedül, Juan Mata hűségesen követi, mint akit felbéreltek, hogy egyetlen másodpercre se maradjunk kettesben. Talán így is van… Talán Fernando kérte, hogy ne kelljen szembesülnie mindazzal, ami történt, és amin, már ha akar, sem tud változtatni.

A vállára kapja táskáját, és távozik a szobából. Mindezt úgy, hogy rám sem néz egész idő alatt, ami valljuk be, művészet, mikor a másik mindössze fél méterre áll tőled.

- Majd add le a kulcsot. – Ennyi. Ennyivel intéz el mindent.

Nem sírok, nem mutatom, hogy fáj. De belül összetört valami. Ebben a pillanatban úgy érzem, az a Fernando, akit reméltem, hogy megismerhetek egy kicsit jobban, valójában soha nem is létezett. Csak a képzeletem űzött velem csúnya tréfát, csak a szívem játéka volt minden. És hirtelen ugyanott találom magam, ahonnan indultam. Ahol akkor voltam, mikor elvállaltam azt az óvodai munkát.

°-°-°-°

Ahogy landol a gép, eltűnök Fernando látóteréből. Kirohanok a legelső taxihoz, és igyekszem minél messzebb kerülni az újságíróktól, fotósoktól és az egész Chelsea-től. Gyáván hangzik, de elmenekülök, mielőtt bárki észrevehetné, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne omoljak össze.

Hirtelen ötlettől vezérelve, táskám mélyéről előhalászom a telefonomat, és beütök egy számot. Egy olyan számot, melyet már régóta nem hívtam. Egykor még a nevet is kitöröltem a készülékből, remélve, felejteni tudok. De nem ment. Nem is igazán akartam, hogy menjen. Mert ő volt az, aki mindig összeszedett a földről. Mikor azt hittem, a szakadékból már nem tudok kimászni, ő mindig értem jött, és ő volt, akiről biztosan tudtam, hogy mindig elkap, ha zuhanok.

Csupán egyszer tévesztett célt…

Számolom a csengéseket. Számolom, mert egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy végül felveszi. Már a kilencediknél tartok, már épp feladnám, és elkönyvelném magamban, hogy ez egy borzasztó rossz ötlet volt, mikor meghallom a hangját. Épp olyan vidám és magabiztos, ahogy emlékeztem rá.

- Szia, Garrett! – szólok bele a készülékbe.

Ha pszichológus lennék, biztosan valami olyasmit gondolnék magamról, hogy partnerfüggő. Hogy nem tud elszakadni. Hogy nem tudja elengedni a múltat. Hogy az emlékekbe kapaszkodik, hogy ne legyen egyedül. Talán mind igaz is. Talán én vagyok a legostobább ember egész Londonban. Talán csak dühös Fernandora. Vagy inkább magamra… De tudom, hogy most már nincs visszaút. Ezzel a hívással elszabadítottam magamban valamit, amit egyáltalán nem biztos, hogy féken tudok majd tartani.

- Nem tudnánk találkozni valahol?