Way Back Into Life - 12. fejezet

Sziasztok!

Azt hiszem, itt már egy bocsánatkérés sem segít. Elhiszitek még, ha azt mondom, cserkész becsszó, a következő rész még májusban fenn lesz. Igazából egy héten belül fel szeretném tölteni, de ilyen ígéretekbe már inkább bele sem kezdek... Helyette inkább megköszönöm mindenkinek, aki írt, érdeklődött az új részről. Jól esik nagyon, hogy tényleg vártátok! :) Szuperek vagytok! <3
Nos, akkor a fejezetről. Ebben a részben kicsit felforgattam a dolgokat. Talán nehezen indul be, de remélem, megéri végigolvasni :) 
(Elnézést a valószínűleg rengeteg elgépelésért, jojózik a szemem, biztosan hagytam rengeteget.)

Puszi

-.-.-.-

12. Happy Birt... Yeah, sure...

Négy teljes nap. Már négy napja, hogy Lara kórházban fekszik. Galeno gyakorlatilag beköltözött hozzá, amikor pedig nagy ritkán előkerül, csak egy-egy munkahelyi feladatot intéz el a főnökének. Nem beszél arról, mi történt, sőt, igazából egyáltalán nem is beszél. Aggódom. Bármi is történt köztünk, bárhogy is érez most irántam, akkor is a bátyám. Azt pedig pontosan tudom, hogy ok nélkül biztosan nem tartanák benn Larát ilyet sokáig. Sok mindent elkövetett, olyan emberek érzéseivel játszott, akik fontosak nekem, de sosem kívánnám, hogy bármi baja essen. Már csak Galeno miatt sem.

Már csak tíz perc van hátra a rendes játékidőből, és Galeno még mindig nincs sehol. A vérnyomásom és a pulzusom azt hiszem, már rég túllépték az egészséges magasságot, körmeimet pedig tövig rágtam az elmúlt néhány percben. Nem veszi fel a telefonját, fogalmam sincs, mihez kezdek, ha nem érkezik meg hamarosan. Bár ha így folytatják a csapatok, nem is kell annyira sietnie…

Egyszerűen nem bírnak egymással. Mindkét fél védelme jó. A lehető legjobb. Van ugyan egy-egy helyzet spanyol és portugál oldalon is, nem mondanám, hogy a mérkőzés idegölően izgalmas. Inkább csak idegölő… Nem úgy tűnik, mintha el tudnák dönteni 90 perc alatt, hogy ki jusson tovább.

A percek telnek, helyzet akad mindkét oldalon. Ronaldo csak nem akarja feladni. Nem szokása. Még a 89. percben is megpróbál gólt szerezni, de elhibázza. Kezdődhet a hosszabbítás. Lehet, hogy spanyol drukker szívem mondatja ezt velem, de mintha a portugál csapat elfáradt volna. Több a spanyol helyzet, de ők is inkább a kockázatmentes, taktikai játékra koncentrálnak a támadások helyett. Nem akarnak sérülést a döntőre, nem akarnak több sárgalapot sem. Dühít a tétovázás, dühít, hogy inkább a szerencsére és a tizenegyesekre bízzák a döntő sorsát, ahelyett, hogy kockáztatnának. Három perccel a vége előtt már mindenki tudja a stadionban, hogy biztos büntetőpárbaj elé nézünk. Oda sem figyelek már, a játékosok is már a tizenegyesekre készítik magukat.

- Hogy állunk? – hallok meg magam mellől egy ismerős hangot.

- Istenem, fogalmad sincs, mennyire örülök neked – bukik ki belőlem a kijelentés, pedig az elmúlt néhány nap után nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első dolog, amit bátyámmal közlök, ha megérkezik. – Tessék, itt vannak a jegyzeteim. Most jönnek a büntetőt, addig nézd át őket. Arra gondoltam, hogy a büntetők miatt interjúvolhatnád a két kapust, de Ronaldo is… – kezdek bele, de Galeno arckifejezése megállásra késztet.

- Nem láttam a meccset, Lara. Nem csinálhatom meg az interjúkat. Mit kérdeznék? Hogy milyen tusfürdőt használnak? – kérdezi teljes természetességgel. Tudom, hogy igaza van, de nem voltam felkészülve erre a lehetőségre. Nem akartam foglalkozni azzal, hogy lehetetlen kérek tőle azzal, hogy az én jegyzeteim alapján készítsen interjút.

- És én ezzel most mihez kezdjek? – Ha eddig ideges voltam, most a szívroham kerülget.

- Csináld meg. Legyél te a riporter – mondja ki a tervét, mire földbe gyökerezik a lábam. Tudok írni, bármiről írok. Imádok írni. De én egy kamera előtt? Galenonak agyára ment a kórház. Egy értelmes szó sem jönne ki a torkomon. Nincs az az isten, amiért hajlandó lennék interjút készíteni bárkivel is.

Nem létezik!

Galeno megint eltűnt valahova, de már nincs időm vele foglalkozni, kezdetét vette a tizenegyes-párbaj. Xabi Alonso áll a labda mögött, nekifut, rúg. És Rui Patrício véd. Szívem kihagy egy ütemet. Így nem veszíthetnek. Nem múlhat Alonso büntetőjén. Iker fejében is valami hasonló járhat, mert, ahogy a kapuba sétál, arca mérhetetlen elszántságot tükröz. Mutinho elkövet egy hibát. Belenéz Casillas szemébe. Belenéz, és látja, amit én látok: akaratot. Mindent elsöprő akaratot. Megtorpan, már ahogy a labda felé indul, látom, hogy ezt Iker nem engedi be. Igazam van, a kapus hárít, a spanyol közönség felordít, éppen úgy, ahogy a többi játékos is a pálya közepén. Felsóhajtok. Visszajött a remény. Iniesta, Pepe, Piqué és Nani is belövi. 2:2. Sergio indul meg a kapu felé. Egy pillanatra látom, hogy még egyszer rám néz, és elmosolyodik. Megáll, ellövi a labdát. Szinte megsajnálom a portugál hálóőrt. Ramos piszkosul magabiztosan és piszkosul szemtelenül csinálta. Ünneplés közben kifut a pálya szélére, és már le tudom olvasni a szájáról, hogy „boldog szülinapot”.

- A srác odáig van érted – szólal meg Zoey a meccs kezdete óta először. Szinte el is felejtettem, hogy itt van. Nem jellemző rá, hogy tíz percnél tovább csendben tud maradni.

- Hülye vagy – felelem azonnal, de azt hiszem, a tudatom legmélyére mégis befészkeli magát a gondolat. Sergio Ramos. Egy gondolat, ami már évek óta ott van, még akkor is, ha a világért sem vallottam volna be, hogy sosem sikerült igazán túllépnem rajta. Sosem engedtem el teljesen. Még akkor se, mikor férjhez mentem, még akkor sem, mikor boldog voltam. Én azt hiszem, az első szerelmeknek mindig ez a sorsa. Egy darab a szívünkből, egy kis hely az agyunkban örökre.

Közben Bruno Alves állítja a büntetőpontra a labdát. Nekifut, hatalmas erővel lövi el a játékszert. Nem tudom leplezni érzéseimet. Felkiáltok, mikor a labda a kapufán csattan. Ronaldo a fejét fogja, a spanyol csapat ugrál. De még nincs vége. Fàbregas sétál a labdához. Be kell rúgnia! Nem hagyhatja ki, nem hagyhatja, hogy a Portugálok jussanak tovább. Esküszöm, az idő mintha megállna egy pillanatra, mikor a játékszer a kapufához ér. Van az az egy tized másodperc, mikor még nem tudni, befelé vagy kifelé pattan. Gól lesz vagy csalódás. Ronaldo tizenegyese következik vagy az ünneplés. Ahogy a labda áthalad a gólvonalon, hangzavar támad a hatalmas stadionban. A spanyol játékosok egymást és Fàbregast ölelve ugrálnak. Döntőbe jutottak!

Alig kapok észbe, máris egy mikrofonnal a kezemben állok a pálya szélén, egy kamera alig egy méterre tőlem az arcomat veszi, mellettem pedig ott áll Iker. A szívem a torkomban dobog. De megcsinálom. Meg kell csinálnom. Galeno főnöke világos volt: vagy odaállok helyette a kamera elé, vagy kirúgják. És én egész biztosan nem fogom hagyni, hogy bátyám az élete tönkretétele mellett még a munkája elvesztését is a számlámra írhassa!

A fülemben hallom, hogy a rendező szól, mindjárt élő adásban leszek. Az operatőr visszaszámol, mély levegő. Gyerünk!

- Üdvözlöm a kedves nézőket – veszem elő a lehető legtermészetesebb hangomat. – A nevem Lareina Abbott, és itt áll mellettem a spanyol válogatott csapatkapitánya, Iker Casillas – mondom a kamerába angolul. – Jó estét! – fordulok ezúttal már első elő interjúm alanya felé.

- Jó estét! – mosolyodik el Iker.

- Azt hiszem, helytálló, ha azt mondom, te vagy a mérkőzés hőse, Iker. Megfogtad Mutinho büntetőjét, ezzel visszaadtad a csapattársaid és a szurkolók reményeit is. Mire gondoltál, mikor először a kapu álltál, veled szemben pedig ott állt a portugál tizenegyesre készülve?

- Arra, hogy nem láthatja rajtam, hogy félek – válaszol a kapitány meglepő őszinteséggel. Közben odaér mellénk Sergio is, és mutogat valamit, de mivel semmi esély, hogy rá figyeljek, Zoeynak kezd magyarázni.

- Miért, féltél? – kérdezek vissza, pedig ismerem Casillast. Tudom, hogy mekkora terhet cipel minden egyes meccsen.

- Mindig félek. Én vagyok a csapat kapitánya és én vagyok a kapus is. Ha egy csatár elront valamit, kimarad egy helyzet. De helyre tudja hozni, ha belövi a következőt. Senki nem fog emlékezni rá, hogy mennyi kísérletet rontott el. De ha én hibázok, hátrányba kerül a csapat. Mégsem omolhatok össze, és adhatom fel, mert én vagyok a kapitány. Nekem kell összerántanom a fiúkat, még akkor is, ha éppen miattam állunk vesztésre.

- Azt hiszem, kedves nézők, erre nem lehet mit mondani. Inkább egy újabb kérdéssel folytatnám. Hogy készültök a döntőre? Nyilván tudjátok, hogy Spanyolország és vele együtt sokan világszerte EB győzelmet várnak tőletek.

- Igen, tisztában vagyunk az elvárásokkal. Győzni akarunk. Mindannyian, egytől egyig. Nagy dolog lenne a címvédés, de úgy érzem, minden esélyünk meg van rá. Jó a csapat. Együtt vagyunk, és együtt küzdünk a végsőkig.

- Ez volt a tökéletes végszó. Köszönöm a beszélgetést, Iker. További jó ünneplést – köszönök el a kapitánytól, mire az operatőr kikapcsolja a kamerát, az adás pedig visszakapcsol a stúdióba. Hatalmas sóhaj szalad ki a számon. Túléltem… Alig hiszem el.

- Ügyes voltál – mosolyog Iker, és egy puszit nyom a homlokomra. – Megvársz?  – kérdezi még, majd miután bólintok, az öltöző felé indul Ramosszal együtt.

Remek. Egy megvolt. Maradt egy.

Idegesen toporgok, míg az egyik stábtag előkeríti következő interjúm alanyát, a másik csapat kapitányát. Cristiano Ronaldot.

Megszólalni sincs időm, rögtön a fülemre szólnak, hogy felvétel, így mielőtt Cris vagy én mondhatnánk bármit, bele is vágok az interjúba.

- Ismét üdvözlöm a kedves nézőket. Ezúttal Cristiano Ronaldo, a portugál válogatott csapatkapitánya áll mellettem. Mi volt az első gondolatod, mikor Fàbregas berúgta a büntetőt?

- Azt hiszem, arra gondoltam, milyen igazságtalan ez a játék – felel a csatár.

- Úgy gondolod, nektek kellett volna továbbjutnotok? – kérdezek vissza. Hiába látom rajta, hogy igen, így gondolja, muszáj megkérdeznem. Azt is látom, hogy nem szívesen nyilatkozik, mihamarabb szabadulni akar, de még nem engedhetem el.

- Tizenegyesekkel kiesni a legborzasztóbb dolog, ami velünk történhetett. Ezt csak tetézte, hogy az én büntetőmre már nem került sor. Berúgtam volna. – Magabiztos, ehhez kétség sem fér. Nem mintha valaha is mást gondoltam volna róla. Az év nagy részében ő a legnagyobb szoknyapecér egész Spanyolországban. Akkor is, ha van barátnője, akkor is, ha nincs.

- A csapattársaid többsége a spanyol válogatottban játszik.  Nem nehezítette a helyzeteteket, hogy ők jól ismernek téged?

- De, természetesen. Nem tudok Ramos mellett, és nem tudok úgy gólt rúgni Casillasnak, mint a Realban tenném. Számítanak rá. De nem foghatom erre, hogy nem jutottunk tovább. Ez egy feladat volt, amit meg kellett volna oldani. Nem sikerült. – Hangján tisztán érződik a csalódottság. Nagyon vágyott a döntőbe jutásra. Azt hiszem, be akarta bizonyítani a világnak, hogy nem csak Madridban jó játékos, a válogatottban is megállja a helyét. Őszintén megsajnálom egy pillanatra, pedig sosem kedveltem igazán.

- Köszönöm, hogy válaszoltál. Most pedig visszakapcsolunk a stúdióba – fejezem be, és amint a kamera leáll, kirántom a fülemből az elképesztően bosszantó fülest.

- Te mit keresel itt? Nem tudtam, hogy riporter vagy – hallom Ronaldo kérdését, miközben leszerelem magamról a kellékeket, és pakolni kezdek.

- Nem vagyok. A bátyámnak kellett egy helyettes, és csak én voltam kéznél – magyarázom csupán félig odafigyelve. – Hogy van Irina? – teszem fel ezúttal én a kérdést. Egy fotózáson találkoztunk egyszer, ahová Cristiano is elkísérte. A csatár természetesen minden jelen lévő modell lánnyal kikezdett. Emlékszem, nem értettem, Irina miért viseli ezt el egyáltalán.

- Nem tudom. Már nem vagyunk együtt – válaszol váll rándítva a portugál, mire csak lemondóan megrázom a fejem. Ez az ember sosem fog megváltozni. – Nem érsz rá este? – érdeklődik teljes természetességgel a csatár, mire kénytelen vagyok elnevetni magam. Mintha fél perce még nem a volt barátnőjéről lett volna szó.

- Nem hiszem – válaszolok hasonló stílusban, majd a spanyol folyosó felé indulok. – Sesével és Ikerrel ünnepelek – szólok még hátra, de nem foglalkozom tovább Ronaldoval.

- Nem érünk oda lassan? – kérdezem újra megmozgatva lábujjaimat magas sarkú cipőmben.

Legalább huszonöt perce gyalogolunk állítólag Doneck legjobb szórakozóhelyére. Ezt Sergio mondta így, én pedig ostoba módon rábólintottam a dologra.

- Mindjárt ott vagyunk, nyugalom – csitít a hátvéd, mire elhúzom a számat, megforgatom a szememet, és még egyszer, utoljára megpróbálom kényelmesebbé varázsolni a cipőmet. Fernando hangos nevetésben tör ki mellettem.

- Miért ezt vetted fel, ha egyszer ilyen kényelmetlen? – kérdezi unokatestvérem, mikor végre abbahagyja a röhögést.

- Szülinapom van. Jól kell kinéznem, ha már ünnepelni visztek. De persze minek is töröm magam…? Ezt egy pasi soha az életben nem fogja megérteni – morgom, mire újabb nevetőroham tör rá, amihez ezúttal már Sese is csatlakozik.

- Haver, a női nem egy másik univerzumból származik. Ne próbáld megérteni őket – vihogja Ramos, amit egy rúgással jutalmazok a sípcsontjára.

- Hé, vigyázz! Ha lesérülök a döntőre… – kezdene bele, de félbeszakítom.

- Nők ezrei zokognának otthon a TV-k előtt – fejezem be a mondatát.

- Itt vagyunk – áll meg hirtelen Sese, nem is válaszol iménti kijelentésemre.

Követem a védő kezének útját, és egy zöld üveggel díszített, dupla szárnyú ajtót pillantok meg, felette pedig egy feliratot:

чому?

чому б і ні?

 Nem tudok ukránul, de minden orosz tudásomat összeszedve, azt hiszem, ez annyit jelent, „miért? miért ne?”. Ez a kérdés jellemezte az életemet eddig. Miért? Mindennek kerestem az értelmét, mert nem akartam elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nincs magyarázat. Amiket nem kell megérteni, csak elfogadni, mert nem változtathatok rajta, bármennyire is szeretnék. De talán itt az ideje, hogy a második felére koncentráljak. Miért ne legyek boldog? Miért ne érezzem jól magam? Miért ne ünnepeljek? Miért ne élhetnék tovább?

Kíváncsi vagyok, ki választotta ezt a helyet…

Amíg ezen gondolkozom, ellenkezni is elfelejtek szemem bekötése ellen. Pedig utálom, ha nem látom, merre megyek. Utálom, mert mindig félek, hogy a következő lépésnél egy lépcsősor alján találom magam egy hatalmas esés után. Azonban, ahogy Sergio átfogja a derekamat, és maga előtt kezd vezetni, valamiért biztonságban érzem magam. Túl jó érzés. Egyértelműen túl jó…

- Miért van bekötve a szemem? – kezdek azért ellentmondani, csak úgy a rend kedvéért. – Tudom, hogy a szülinapomat ünnepeljük.

- Ne morogj már – súgja a fülembe a védő, mire bennem rekedt minden maradék mondanivalóm.

Ahogy belépünk a helyiségbe Sese leültet egy székre, majd lerántja a szememről a kendőt. Tátva marad a szám. Az egész klub tömve van a barátaimmal Angliából és Spanyolországból egyaránt. A vendéglista egyértelműen Zoey szervezéséről árulkodik, én mégis biztos vagyok benne, hogy az ötletgazda nem ő volt. Sergio napok óta titkolózott, tudtam, hogy készül valamire, azt pedig egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy a születésnapom alapos megünnepléséből nem enged.

Könnyek gyűlnek a szemembe. Örömkönnyek. Nem hittem volna, hogy valaha úgy fogom még érezni, hogy jó helyen vagyok, mégis megtörtént. Otthon érzem magam. Hirtelen pattanok fel, és ölelem meg Sesét. A védő nem ellenkezik, szorosan tart. Érzem szabálytalan szívverését, érzem, hogy ebben a mozdulatban volt valami. Esküszöm, nem tudom, mi változott, vagy változott-e egyáltalán valami, mégis elfog egy rég elfeledett érzés, ahogy Sergio karjai derekam köré fonódnak.

- Khm… – krákog David meglehetősen hangosan, így elengedem a spanyol védőt, szemrehányó tekintetem, mellyel Villára nézek, azonban nem maradhat el. A sérült csatár csak elmosolyodik, odajön, és ő is magához húz. – Bocs, de nekem is kellett egy ölelés – nevet a fülembe. Hülye. – Boldog szülinapot, Kislány.

Sorra jön mindenki gratulálni, hol angolul, hol spanyolul kívánnak boldog szülinapot, mindenkinek van egy-két kedves szava hozzám. És hónapok óta először senki nem kezdi azzal a mondatot, hogy részvétem. Csak egy ember hiányzik… Pedig szükségem lenne rá. Mellettem kéne lennie, úgy, ahogy mellettem volt az elmúlt két hónapban bármikor.

- Jól érzed magad? – nyom a kezembe egy felest Iker. Alig láttam az elmúlt néhány órában. Biztosan Sarával volt, ha jól láttam, ő is el tudott jönni. Bár mondta a kapus, hogy korán haza kell mennie, hogy holnap kipihent lehessen a német-olasz elődöntőn, így lehet, hogy mostanra már nincs is itt.

Azt hiszem, eleget ittam már, mégis koccintok a kapitánnyal, és lehúzom a pohár tartalmát.

- Szenzációsan – nevetem Casillas nyakába kapaszkodva. Nem vagyok benne biztos, hogy a lábaim elbírnának, ha nem támaszkodnék a spanyolon.

- Akkor táncolj velem – int fejével a parkett felé, majd nyomatékot adva szavainak, karon is ragad, és maga után húz.

A derekát ölelve ringatózunk a lassú zenére, mikor valaki megérinti a vállamat. Fejemet az ismeretlen irányába emelem, és legnagyobb meglepetésemre Cristiano Ronaldo áll előttem teljes életnagyságban.

- Lekérhetem a hölgyet? – nyújtja a kezét, Casillas pedig valószínűleg beleegyezik, ugyanis néhány másodperccel később már a portugál ölelésében találom magam. – Boldog születésnapot, Lara!

- Mit keresel itt, Cris? – kérdezem értetlenül, hiszen úgy emlékszem, legutóbb azt mondtam neki, hogy nem találkozom vele este.

- Megkérdeztem Ramost, hol lesztek este – feleli, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Hát persze… Hiszen ő Cristiano Ronaldo. Hozzá van szokva, hogy minden megkapja, amit akar. Legyen az információ, autó vagy nő. Neki mindegy. Ha kell neki, megszerzi.

- Én nem vagyok az a lány, Ronaldo – közlöm vele, mire csak elmosolyodik. Istenem, de idegesít…! Főleg, hogy fogalmam sincs, ez mit is jelent pontosan.

- Tényleg nem – közlöm ezúttal magabiztosabban, éppen, mikor a szám is véget ér. Egyszerűen hátat fordítok neki, és ott hagyom a tánctér közepén. Igazán megérdemli.

Azt hiszem, levegőre van szükségem. Nagyokat lélegezve kibotorkálok a klub udvarára. Egyáltalán nem kellett volna ennyit innom. Hülye, hülye, hülye…

- Minden rendben? – sétál mellém a hozzám képest bosszantóan józan Zoey. Pedig ő is ivott eleget, láttam. Tudom, hogy ő sincs már egészen magánál.

- Hiányzik Galeno – közlöm vele hirtelen. Fogalmam sincs, honnan van miért jött most ez a kijelentés. De ettől még így van. Hiányzik a bátyám, mert neki igenis itt lenne a helye. Velem. Mellettem.

- Hívd fel! – javasolja barátnőm, és valószínűleg egy kicsit kevesebb alkohollal a véremben igazat is adnék neki, de így képtelen vagyok erre.

- Hallani sem akar rólam. Meg is értem… Én se akarnék tudni magamról ezek után – felelem helyette. Ennél nagyobb hülyeséget is régen mondtam már, de nem tudok tisztán gondolkozni.

- Nem vagy normális – közli Zoey azonnal. – Hívd már fel! Ő a bátyád, és szeret téged.

- Nem érdemlem meg, hogy éljek – mondom ki ezt a öt szót, mire a szőke lány elveszti az eszét. Az elmúlt pár napban annyiszor hallotta tőlem ezt a mondatot, hogy már nem tudja visszafogni magát. Szülinap ide van oda, kitörnek belőle az érzései.

- Tudod, mi van, Lara? Magad sem hiszed el, hogy Galeno azért dühös, mert a baleseted után téged kellett ápolnia. A szíved mélyén legalább olyan jól tudod, hogy ez mekkora baromság, mint én. De sokkal könnyebb azt mondani, hogy igaza van, mint harcolni, ugye? Mert te végig ezt gondoltad. Végig azt hajtogattad, hogy minden a te hibád, hogy miattad halt meg Nick, hogy miattad halt meg a kicsi. Még azt is bemagyaráztad magadnak, hogy Galeno feláldozta magát érted. Esküszöm, mintha végig erre vártál volna. Még jól is jött, hogy Galen elveszítette az eszét, így legalább nem kell elhinned, mikor mindenki más azt mondja, hogy baleset volt, igaz? Így okolhatod tovább magadat nyugodtan, és feladhatod bármikor. Megerősítést kaptál, és nem kell tovább küzdened, hogy higgyenek neked. – Zoey levegőt sem vesz, úgy hadar el mindent. – Ha fel akarod adni, Lara, csak rajta. Gyerünk! Én feladtam – emeli fel védekezőn mindkét kezét, és dühösen visszamegy a klubba.

Levegőt venni is elfelejtek. Bámulok az ajtó felé, ami mögött barátnőm néhány másodperce eltűnt. Esküszöm, ha csak eggyel kevesebb tequilát ittam volna, azonnal utánamennék, és elmondanám, mekkora hülye vagyok, és igaza van. De így csak a sértettséget érzem. A dühöt, hogy a bátyám után a legjobb barátnőm is ellenem fordult. Nincs az az isten, amiért én bocsánatot kérjek…

Olyan gyorsan megyek a legközelebbi bárpulthoz, és kérek magamnak még egy felest, amilyen gyorsan csak tudok. Ezúttal az sem zavar, hogy Cris pillanatok alatt ott terem mellettem, kér még egy kört, és miután azt is lehúztam, táncolni rángat.

A nyakába kapaszkodva ringatom a csípőmet jobbra-balra, a csatár pedig készségesen segíti mozgásomat combomra, illetve fenekemre helyezett kezeivel. Nem tolom el, nem hagyom ott, belesimulok a portugál karjaiba. Egyik tenyere végigsimít a gerincemen. Beleborzongok az érintésbe. A támadó arcára emelem igencsak ködös tekintetem, és elveszek. Hagyom magam. Hagyom, hogy ajkai az enyémhez érjenek, hagyom, hogy beletúrjon a hajamba, hagyom, hogy magával ragadjon egy olyan érzés, aminek egyáltalán léteznie sem lenne szabad.

És a legrosszabb, hogy még élvezem is.