Run Away - 1. fejezet

Egy kis szülinapi ajándék tőlem Nektek :)
Elöljáróban annyit, hogy az alapgondolatot a saját életem adta. A főszereplő és a gondolatai egyértelműen az engem mostanában foglalkoztató dolgokat tükrözi és az életének legtöbb elemét is a saját életemből vettem, úgyhogy úgy érzem, nagyon személyes lett.
Remélem, tetszeni fog! És véleményeket nagyon-nagyon várok! :)

°-°-°-°

1. Behind my smile...

Annyira megszoktuk, hogy mások előtt álarcot hordunk, hogy a végén magunk elől is álarc mögé bújunk. /Francois de La Rochefoucauld/

A vonat apró rántása jelzi, indulunk. Hát itt vagyok, megtettem. Tényleg eljöttem. A gyomrom pillanatok alatt eredeti méretének negyedére zsugorodik. Félek. Kibámulok az ablakon, és még egyszer, utoljára végignézek a pályaudvaron, majd az egész városon. London. Szerettem itt élni. Tényleg szerettem. És szeretem a szüleimet és a húgomat is. Mindkét húgomat. De mintha bezártak volna, egyszerűen nem maradhatok. Ott az a sok emlék… Én szabad akarok lenni. Szabadulni akarok saját magamtól.

Még csak azt sem tudom, hová megyek. Kértem egy jegyet a legközelebb induló vonatra, és felszálltam. Csak így. Meg sem kérdeztem, merre tart vagy mikor ér oda. Nem is igazán érdekel. Tudom, ez talán furcsán hangzik, de nekem mindegy, hová jutok. Itt születtem. Semmi mást nem ismerek. Soha nem léptem át még a város határát sem. Számomra csak két világ létezik. London és az Ismeretlen. És nekem most az utóbbit kell választanom. Vagy azt akarom választani, már nem is tudom. De abban biztos vagyok, hogy ha itt maradok, sosem leszek képes megbocsátani. Sem magamnak, sem pedig Nekik.

Eddigi életem során rengeteg rossz döntést hoztam. Olyanokat, melyeket meg nem történtté tennék, ha lehetne, mert már így is túl sok fájdalmat és bűntudatot okoztak. Megbántottam olyan embereket, akik a legkevésbé sem érdemelték meg, és megbíztam olyanokban, akik végül összetörtek és eltapostak, anélkül, hogy akár egy perce is megbánták volna. Meg akartam felelni mindenkinek, mégis végül azon kaptam magam, hogy csupán egyetlen embernek nem felelek meg. És az éppen én magam vagyok.

Rengeteg düh van bennem. Elképzelhetetlenül sok. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy együtt lehet még élni ennyi elfojtott haraggal. Vannak napok, mikor úgy ébredek, hogy az egész világot gyűlölöm. De nem mutatom. Nem mutathatom. Minek…? Én soha senkinek nem beszéltem róla, ha valami fájt. Mindig azt hittem, csak terhelném a másikat feleslegesen, mikor úgysem kíváncsi rá. Így mosolyogtam, mikor összetört a szívem, nevettem, ha legszívesebben sírtam volna, és másoknak segítettem, mikor magamra sem volt időm. Talán pont ezért tettem. Hogy ne jusson időm gondolkozni. Mert féltem. Félek. Szembenézni önmagammal lehet, hogy túl sok lenne. Mert egy olyan ember állna előttem, akire egyáltalán nem vagyok büszke.

Megváltoztam. Régen voltak álmaim. Igazból rengeteg álmom volt. És én igenis jó úton jártam. Csak ki kellett volna nyújtanom a karom, és elérhettem volna mindent. Mindent, amire valaha is vágytam. De nem tettem, és mire észbe kaptam, már késő volt. Minden összetört, minden szertefoszlott. Szörnyen dühös vagyok. És csalódott. Valahogy kicsúszott az irányítás a kezemből. Tudom, hogy vannak barátaim, tudom, hogy a szüleim támogatnak, de én úgy érzem, már nem tudom ezt az életet élni. Nem tudom nézni, hogy mindenki milyen boldog, míg én csak állok, és egyszerűen nem értem, hol rontottam el.

Mert csak én ronthattam el. Ez egészen biztos. Túl sokáig hibáztattam már anyámat és a teljesíthetetlen elvárásait. Évekig haragudtam rá, és sosem mondtam el neki.

Igazából talán soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Azt hiszem, már a születésem pillanatában csalódást okoztam neki. Szőke gyereket akart, mégpedig fiút. Ehelyett ott volt én, egy barna hajú kislány. Vagyis rögtön kettő. A húgom, Tessa tizenegy perccel később ugyan, de éppen ugyanilyen paraméterekkel jött a világra. Mégis én voltam az első sokk. Az első kudarc. Ráadásul egyáltalán nem olyan voltam, mint amire a szüleim számítottak. Harcias és akaratos, emellett pedig visszahúzódó, szófogadó, szorgalmas anyám tökéletes ellentéte. Nem tudott bánni velem. Nem ismert. Azt hitte, nekem semmi nem fáj. Hogy én át tudok lépni a problémák felett, nem foglalkozom azzal, ha csúfolnak vagy megbántanak. Számára én ilyen volt. És én jól játszottam a rám osztott szerepet. Nem tudta, hogy az álarc mögött éppen olyan törékeny és érzékeny vagyok, mint a húgaim. Naponta megbántott.

Azt hitte, a fordított pszichológia majd működni fog. Mindig azt mondta, úgyse fog menni, hogy felébressze bennem a bizonyítási vágyat. Akartam is bizonyítani. De így nem ment. Soha nem dicsért meg, soha semmi nem volt elég jó neki. És esküszöm, szinte megkönnyebbült, mikor elbuktam. Így a fejemhez vághatta, hogy „én megmondtam”. Egyetlen egyszer szerettem volna azt hallani, hogy „büszke vagyok rád”. Hajtottam, mint egy őrült, hogy megfeleljek. De mindig talált valamit, ami nem volt elég jó. Naponta összevesztünk, és ő egyáltalán nem értette, miért.

A tájat bámulva tekintetem saját tükörképemre téved. Esküszöm, mintha egy idegen nézne vissza rám. Nem ismerem azt a lány, akinek gondterhelt arca az ablakban tükröződik. Hosszú barna haja mellett szinte világítanak halványzöld szemei. Megtört és szomorú, korábban mindig vidámságot tükröző szemei is mintha sírnának.

Nem, én tényleg nem ismerem ezt a lányt.

Hosszú évekig szőke voltam. Igazából olyan, mintha mindig is az lettem volna. Pusztán azért, mert nekik egy Barbie kellett. Egy szőke hajú, világos szemű, babaarcú, vékony és törékeny kislány. Ennyi voltam. Egy bábu, akit ide-oda rakosgathattak, amikor úgy tartotta kedvük. De mielőtt elindultam, befestettem a hajam. Vagy inkább visszafestettem. Nem tudom pontosan, miért, de azt hiszem, meg akartam mutatni a világnak, hogy szabad vagyok, és ezentúl a saját életemet fogom élni. Ezzel akartam a tudtukra adni, hogy már nem szólhatnak bele, mit eszem és mikor vagy mennyit alszom és hol.

Na, persze… Könnyű azt mondani. Minden emlékem Londonhoz kapcsolódik. Minden visszahúz. A családom, a barátaim mind ott vannak. Semmi pénzért nem vallottam volna be, de anyának egy dologban nagyon is igaza volt: fogalmam sincs róla, milyen egyedül élni, milyen, ha tényleg a magad ura vagy. Elképzelni sem tudom anyám és az edzőm pontos napirendje nélkül az életemet. Reggeli címszó alatt egy alma, edzés, ebédnek csirkemell, csak hogy véletlenül se hízzak ötven kiló fölé, edzés, alvás, vacsora helyett pedig egy joghurt vagy esetleg egy pirítós, futás és alvás. Ennyi volt az elmúlt húsz évem. Igen, tudom, én akartam ezt. Vagy csak anyám hitette el velem, hogy én ezt akarom…? Talán soha nem is volt döntési jogom. Hiszen tudták, úgyis megteszem, bármit mondanak. Tudták, hogy az álmaimért foggal-körömmel küzdök. Ilyen voltam. Vagyok. Furcsa szorongás fog el, ahogy erre gondolok. Tovább bámulom a tükörképem, és a mai nap már ezredszer határozom el, hogy soha többé nem leszek az a lány.

De akkor ki leszek…?

Ki vagyok ezek nélkül?

Érzem, hogy az ülés megsüllyed. Valaki leült mellém. Nem fordulok oda, csupán az ablakban tükröződő alakot figyelem. Egy férfi, rövid barna hajjal, barna szemekkel. Igazából csak ennyit látok belőle, kabátját úgy az arcába húzta, mintha rejtőzködne. Talán azt is teszi… Persze, ne mintha tehetnék ezért szemrehányást bárkinek is. Én is azt teszem.

Nem is érdekel igazán a pasi. Néhány órát egymás mellett utazunk, majd megyünk a magunk útján. Nem kell egymáshoz szólnunk, még egymásra nézünk sem muszáj. Ez az élet vár rám mostantól. Körülvéve idegenekkel. De bármilyen jövő előtt is állok, erről legalább biztosan tudom, hogy én választottam. Egyedül én.

Már éppen visszatérnék az önsajnálathoz, és a múltam siratásához, mikor a férfi felnéz, és az üvegben találkozik a tekintetünk. Megdermedek, érzem, ahogy az ajkaim önkéntelenül szétnyílnak. Csak bámulom a szemeit, és egyszerűen képtelen vagyok elfordulni. Soha életemben nem láttam még ennyit fájdalmat. Szinte érzem, hogy mekkora kínt okoz neki minden egyes lélegzetvétel. Szenved. Elképzelni sem tudom, mi képes ekkora fájdalmat okozni. Bűntudatom támad. Sajnáltatom itt magam, mint valami óvodás, miközben vannak emberek, akik nem csak valami ostoba gyerekes ábránd miatt elszöktek otthonról. Vannak, akik tényleg szenvednek. És itt ez a férfi minden fájdalmával. Még csak elrejteni sem próbálja, min megy keresztül…

Annyira elkalandoznak gondolataim, hogy észre sem veszem, de még mindig őt bámulom. Mire észbe kapok, már csak azt látom az üvegben, hogy türelmetlenül megrázza a fejét, sóhajt egy hatalmasat, és megunva, hogy folyamatosan figyelem, feláll, hogy ott hagyjon. Hirtelen fordulok el az ablaktól, és ragadom meg a férfi karját.

- Ne menj el! – kérem, és nem engedem el. Fogalmam sincs, miért teszem, hiszen semmi közünk nincs egymáshoz. Semmi oka rá, hogy maradjon, nekem pedig semmi okom erre kérni.

Értetlenül fordul felém. Megértem, én is értetlenül állok saját cselekedeteim előtt.

- Úgy értem… – kapok észbe, és eresztem el. – Sajnálom.

Szuper. Már a másik oldalon helyet foglaló idősebb nő és mellette ülő férje is minket bámul.

- Nézd, nem akarok feltűnést – szólal meg végre ő is, és visszaül a helyére. Naná. Azt én se. – Csak el akarok tűnni ebből a városból. – Akcentussal beszél. Furcsa és jellegzetes akcentussal. Szinte biztos, hogy hallottam már valahol.

- Ne aggódj, másra sem vágyom, mint eltűnni innen – felelek halkan, majd újra az ablak felé fordulok.

Besötétedett. A szüleim és a testvéreim nemsokára hazaérnek, és ahhoz sem kell már sok idő, hogy észrevegyék, nem vagyok otthon. Sem pedig a ruháim. Hagytam ugyan egy levelet, hogy semmi bajom, és ne keressenek, de ezt úgysem fogják betartani. Hívogatni fognak és sms-eket küldeni egészen addig, míg nem válaszolok. De nem fogok válaszolni. Most még biztos nem. Még a gondolatot sincs időm befejezni, érzem, hogy telefonom rezegni kezd a zsebemben. Előhalászom a készüléket, már csak a rend kedvéért is tudni szeretném, melyikük keres.

Lindsay neve áll a kijelzőn. Ő a fiatalabbik húgom. Csupán két évvel fiatalabb nálunk, mégis néha annyival gyerekesebb tud lenni. És én annyira haragszom rá… Istenem, bár tudnék máshogy érezni, de egyszerűen nem megy! Szeretem, én tényleg szeretem, de akárhányszor rá gondolok, újra és újra összetörik a szívem. Másodpercekig bámulom a képét, míg végül megunja, és leteszi. Aztán pedig már csak a nem fogadott hívás feliratot figyelem a képernyőn.

Nagyon sóhaj, mély levegő. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Már majdnem elhiszem, hogy tényleg nincs semmi baj, mikor újra megrezdül a telefon a kezemben. Ezúttal sms-em érkezett. Remegő kézzel nyitom meg az üzenetet. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom olvasni, de ujjaim magamtól működnek.

„Nekem kéne lelépnem, nem neked. Nagyon sajnálom, Cassie. Gyere haza! L.”

Egyetértek. Neki kéne lelépnie. De ő sosem fog. És én nem is kérném erre. Őt még sok minden köti Londonba, vár rá a tökéletes élet. Engem viszont már csak emlékeim húznak vissza. Fáj bevallanom, de néha igazán féltékeny vagyok rá. Úgy érzem, ő éli azt az életet, amit én érdemeltem volna. Ő kapott meg mindent, amiért én küzdöttem meg. Ő az, aki én mindig lenni szerettem volna. De ilyenkor mindig eszembe jut az is, hogy ő a kishúgom. Én vigasztaltam, mikor lehorzsolta a térdét és én segítettem neki kiheverni az első szakítását is. Talán éppen ezért fáj ennyire. Tőle nem vártam volna…

- Jól vagy? – Meglep a kérdés. Annyira, hogy hirtelen válaszolni sem tudok. Azt hittem a korábbi kis akciómmal elintéztem, hogy kínos csendben teljes az út hátralévő része.

- Persze – erőltetek mosolyt az arcomra, és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe.

- Ezt még te sem hiszed el – vágja rá azonnal. Elönt a düh. Semmi köze hozzá, mi van velem vagy éppen mi nincs. Haragszom, mert igaza van. Nem hiszem el.

- Oké, nem vagyok jól – vetem oda mérgesen. – De te sem.

Erre már nem válaszol, valószínűleg nem tud, így újra elfordulok. Azt hittem, nem látszik rajtam ilyen egyértelműen, hogy valami baj van. Semmi szükségem rá, hogy lássam az emberek szemében, hogy sajnálnak. Egyáltalán semmi.

- Mi a neved? – szólal meg újra a férfi.

Nem igaz, hogy nem bír békén hagyni! Nem akarok beszélgetni, nem akarom elmesélni neki, hogy mi történt, nem akarom látni a szemében a szánalmat. Csendben akarok ülni a vonatút végéig, aztán el akarok tűnni még az országból is! Semmi köze hozzá, hogy hívnak.

- Az enyém Fernando Torres – közli végül, és már éppen rávágnám, hogy egyáltalán nem érdekel, mikor beugrik, honnan volt olyan ismerős.

- A focista Fernando Torres? – fordulok felé megrökönyödve. Lindsay megszállott fociőrült. Természetesen jó londoni révén a Chelsea-nek szurkol, Torres pedig az abszolút kedvenc játékosa. Teli van a szobája a posztereivel, és órákig képes róla áradozni. Kisebb korában arról álmodozott, hogy egy nap hozzá megy feleségül. Azt hiszem, még sírt is, mikor megtudta, hogy elvette a barátnőjét. Tuti kiakad, ha megtudja, hogy mellette ültem a vonaton. Ja, igen… Honnan tudná meg?

- Igen, a focista - válaszol, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy egyáltalán nem szívesen teszi.

- Már megbocsáss, de mit keresel itt? Azt hittem, minden hétvégén forduló van.

Na, igen. Régebben én is szerettem a focit, de már évek óta nem láttam egyetlen meccset sem. A sok edzés minden időmet és energiámat felemésztette. Mára úgy nagyjából annyi maradt egykori tudásomból, hogy a húgom minden hétvégén a TV előtt ül.

- Ha nem tévedek, ugyanazt, mint te. Menekülök.

Válaszolnék, de a telefonom újra megszólal. Ismét kezembe veszem a készüléket, és csak bámulom a képernyőt ahelyett, hogy felvenném. Fernando megunva a dolgot, egy gyors mozdulattal kikapja a kezemből a mobilt, és ezúttal már ő nézi szótlanul a kijelzőt.

- Hé, add vissza! – nyúlok utána, de lényegesen jobb reflexekkel rendelkezik, mint én, így esélyem sincs visszaszerezni a telefont.

- Ki az a Lindsay? – kérdezi meg.

Nem válaszolok, továbbra is csak kétségbeesetten hadonászok a focista arca előtt, míg Fernandonak elege lesz, és megragadja a kezemet. Mikor húgom feladja, és leteszi, felfordítja a tenyeremet, és bele helyezi telefonomat. De továbbra sem ereszt. A tetoválást bámulja a csuklómon. Évekkel ezelőtt csináltattam, éppen a tizennyolcadik születésnapom után. Istenem, és bár ne tettem volna…!  De akkor még jó ötletnek tűnt. Igazából ez volt az egyetlen lehetőségem a lázadásra. Mert persze a szüleim és az edzőm nem örültek neki, de egyáltalán nem tehettek semmit.

- Te balettozol? – teszi fel végül a nagy kérdést Fernando.

Igen, balerina voltam egészen három hónappal ezelőttig. Ez volt az álmom. Ez volt az életem. Semmi máshoz nem értek, soha semmi mást nem csináltam. Sőt, még csak soha nem is gondoltam arra, hogy bármi másba kezdjek. Még csak elképzelni sem tudtam addig a bizonyos napig.

Nagyot sóhajtok, nem akarok erről beszélni. Eleget válaszolgattam már ostoba és teljesen felesleges kérdésekre. Nem kell több.

Úgysem változtat már semmin. Úgysem segít.

Ezúttal szerencsém van. A vonat lassít, és egy gépi hang szólal meg. Liverpool, végállomás.

Tehát ide jöttem. Liverpoolba. Ironikus, évekig vágytam ide, de most, hogy végre itt vagyok, nem maradhatok. Liverpool egyáltalán nincs elég távol a régi életemtől. A régi énemtől. Én felejteni akarok. Egy teljesen új emberré akarok válni. El kell tűnnöm Angliából. El kell tűnnöm a szüleim teljes látóteréből. És nem szabad visszanéznem, nem szabad gondolkoznom, mert még a végén visszafordulnék.

Mindketten összeszedjük táskáinkat, és leszállunk. Percekig állunk a peronon, és nem tudunk mit mondani. Fogalmam sincs, mit kellene most tennem.

-  Hová mész ezután? – töri meg végül a csendet Fernando.

- A reptérre. El innen. Bárhova – felelek.

Talán értelmetlennek tűnik az egész. De menekülnöm kell, és nem állhatok meg. Nem tehetem. Azt hiszem, nem is tudnék.

- Velem jöhetnél – teszem hozzá halkan. – Úgyis csak este indulok.

- Nem lehet. Én… - Nem fejezi be. Azt hiszem, nem is igazán tudja, mi lett volna a mondat vége.

- Semmi gond. Értem – mosolyodok el keserűen.

Nem értem, miért vagyok csalódott. Semmit nem tudok róla, egyáltalán nem is kéne, hogy érdekeljen. Mégis… Amit a szemében láttam, megrémített és kíváncsivá tett egyszerre. Meg kell őt ismernem. Ezt suttogja minden porcikám.

- Örülök, hogy találkoztunk, Fernando Torres – veszem vállamra sporttáskámat, és egyszerűen elsétálok. Nem várom meg, hogy válaszoljon, nem várom meg, hogy elköszönjön.

Ahogy kilépek az épületből, felnézek az égre. Havazik. Mosolyra húzódik a szám. Kilométerekre vagyok Londontól, kilométerekre az otthonomtól. Mégis úgy érzem, most vagyok igazán otthon.

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, hátranézek még egyszer, szinte reménykedve, hogy mégis utánam jött, majd elindulok. A nagy betűs Semmibe.

°-°-°-°

- Hé, Balerina! – hallok meg a hátam mögül egy ismerős hangot.

Épp beszállni készültem a repülőbe, így igencsak meglepetten fordulok hátra.

- Mit keresel itt? – kérdezem, pedig a választ már tudom. Minden táskája ott van mellette. Útra készen áll ő is. Készen arra, hogy elhagyjon mindent, amit ismert.

- Veled mehetek? – húzza féloldalas mosolyra száját, és be kell vallanom, megdobban a szívem. Piszok jól áll neki a szívtipró szerep. Talán túl jól…

Nem válaszolok, csupán bólintok egyet, és folytatom utam a New Yorkba tartó gép belseje felé, de ahogy hátat fordítok neki, szabadjára engedem mosolyomat. Semmi pénzért nem vallanám be neki, de örülök, hogy itt van. Örülök, hogy mégsem vagyok egyedül, bármennyire is szerettem volna.

- Most már elmondod, mi a neved vagy hívjalak továbbra is Balerinának? – Hallom a hangján, hogy még mindig mosolyog.

- Cassie Lawrence – válaszolok. – De a Balerina is megteszi.

Bettnek, a legnagyobb Fernando Torres rajongónak, akit ismerek :)